„…azt álmodtam, hogy együtt vagyunk megint valamennyien. Valahol a Velencei-tó környékén, egy krumpliföldön éjszakázunk hálózsákkal, vastag pulóverekkel, olcsó, savanyú almaborral felszerelkezve. Hajnal van, s egyikünk sem alszik, lessük a csillagokat és mondjuk a magunkét. Ott vagy Te, Eliz, Endre, Lac, s a többiek. Olyan minden az álmomban, mint amit akkor, huszonévesen átéltünk. Éreztem az illatot. Tudom, hogy nem hiszed el, de álmomban azt az életszagot szívtam magamba, mint akkor. Emlékszel? Talán egy Agárdi Popstrandon megrendezett Piramis koncert után. Próbáltunk aludni azon a krumpliföldön és azt gondoltuk, hogy ilyen lesz a holnap, meg a holnapután, bulikkal, mámorító pillanatokkal teli. Hány éve halt meg Eliz? Talán tíz? Lehet, hogy tizenöt. Egy gyönyörű, csoki lánnyal élt New Yorkban és a szíve, a gyerekkorában műtött szíve egy forró vízzel teli kádban állt meg, negyvenvalahány évesen. Sokszor gondolok rá. Különösen amikor Rolling Stones koncertfelvételeket nézek, Ronnie Wood gitározik, a Rolling játssza a Gimme sheltert és ez a Ronnie Wood olyan, mint Eliz, ugyanaz az arcforma, ugyanaz a haj, ugyanaz a hangsúlyos orr. Hol temették el, ezt Te sem tudod. Eliz fiatalabb volt nálunk, mégis szerettünk volna olyanok lenni, mint ő. A szabadság nevű ösvényen mi csak afféle óvatos kirándulók voltunk, míg ő túravezetőnek számított. Emlékszem, amikor a Te torinói Fiatodat belevezette a visegrádi szerpentin melletti erdőbe, aztán amikor kihúzták, kicibálták onnan a rommá tört autót, és elszállították a szentendrei házukig, addig-addig indítgatta a magatehetetlen járművet, amíg az leégett és totálkáros lett. Nem emlékszem rá, hogy Eliz mennyit ült közveszélyes munkakerülésért és azért, mert egy mámoros hajnalon hazavitt egy elektromos útjelző táblát.

A nép ellensége. Ez volt Eliz Baracskán a kóterban.

A nép ellensége – akárcsak Te most. Valaki látott Téged a Duna-parton, ahogy a kutyáddal sétáltok a bicikliúton. Azt mondta a közös ismerősünk, nehezen tudta eldönteni, hogy a moszkvai őrkutyára, vagy rád illik-e jobban a dúvad kifejezés. Ütnél, üvöltenél, igazságot keresnél. De itt az idő, hogy túllépj mindazon, ami történt. Szenvedsz, elbujdokolsz, lehúzott redőny mögött ülsz, mintha legalábbis szégyenkezned kellene valami miatt. Elég az önsajnálatból, az önmarcangolásból.

Húzd fel a redőnyt!

Élj, és ne ragadj a múltban, mint Casanova, vagy Rémusz bácsi. Szenvedsz? Ezek miatt?

EZEK MIATT?

Senkik, seggnyalók, semmirekellők.

Furcsa, hogy én próbálok Neked most erőt adni. Kirúgtak, eltüntettek a Nemzeti Sporttól, és Te ezt tragédiaként éled meg, csak azt nem tudom, mi az, ami hiányzik. Az a közeg, amely a gázszerelő színrelépése után elfelejtette, a földbe döngölte a kritikus hangokat, mondatokat? Az hiányzik, hogy megalázzanak, ahogy az elmúlt másfél-két évben tették? Hogy odavezényelt, kinevezett senkiházi pártkatonák ugassanak Neked, kioktassanak Téged? Hogy azt kérdezik Tőled, ki vagy Te itt egyáltalán? Ezt sírod vissza? Emiatt szenvedsz, hazudsz a kilencvenkét éves apádnak, hogy Te még mindig ott dolgozol a sportnapilapnál, nehogy az öreg belehaljon.

Ne sajnáltasd magad!

Ez a világ nem erről szól. Már rég nem erről szól. Harcolj, írj meg mindent, amit átéltél, amit megtapasztaltál. Írd meg azt, milyen ez a hamis demokrácia, a kamu szólásszabadság. Írd meg, miért kerültél bíróságra, miért tettek munkanélkülivé, miért lettél öreg fejjel megbélyegzett ember? 

Csodálkozol, hogy írok, ugye?

Mostanában nem beszéltünk, de azt akarom, hogy ezt most olvasd el kétszer, háromszor, hétszer. Hátha segít, hátha erőt ad. Hiányzik, hogy nem beszélgetünk úgy, mint annak idején, beültünk a Batthyány téri Csarnok sörözőbe, ittuk a vizezett csapolt sört, ettük az odaégetett melegszendvicset és megváltottuk a világot. Beszélgettünk nőkről, zenéről, futballról, könyvekről, Bernard Malamud regényeiről, vágyról, hogy majd mi tudjuk hogyan, s miképp kell élni. Fogalmunk sem volt. Ahogy teltek az évek, úgy lett minden egyre kuszább, zavarosabb. Elváltam, a feleségem ellenem nevelte a gyermekemet, a gyönyörű lányomat, és én azt kiabáltam egy üres szobában, azt üvöltöttem, alkoholmámorban, hogyan kell élni.

Hogyan kell élni.

Mert persze a párkapcsolat az élet rendje, azt sugallta, jöjjön a házasság, és vele együtt az unalom, a megszokás, a biztonságérzet, a kiégettség, a kiábrándulás. És jöjjön a vágy, a fogatlan lépcsőházat takarító idegen asszony iránt, csak azért, mert ő más, egészen más, mint a megunt feleség.

Emlékszel arra a napra, amikor meglátogattuk Tyukost?

Emlékszel arra a különleges napra? Talán tizennyolc évesek voltunk, de az is lehet, hogy húsz, végül is mindegy. Tyukos Szentendre határában, valahol a hegytetőn élt, faházban, és amikor beléptünk hozzá, Mike Oldfield Tubular Bells lemeze szólt, és valami egészen különleges fanyar illat, a fű illata.

Talán ott éreztük először, hogy ásni kell, mélyre ásni ahhoz, hogy tudd, az élet különleges is lehet. Sőt, a Vajda Lajos stúdió megnyitója Szentendrén, gyönyörű képző- és iparművész lányokkal. Majd a Gőzhajó utcai ház kibérlése, bulikkal, eldobott fecskendős tűkkel, rendőri razziákkal.

Hol csúszott félre mindez?

Mert azt soha nem felejtem el, ahogy mi, a Felszab téri galeri megjelentünk a Bercsényi Klubban, Európa Kiadó koncerten, az Ikarus Művelődési Házban, ahol a Kontroll Csoport játszott, az Egyetemi Színpadon, ahol meg a Bizottság próbálta elhitetni velünk, hogy a Dadaizmus nagyon is fontos hétfőn és csütörtökön. Emlékszel arra a Kontroll koncertre, a Schönherz kollégiumban, amelyet betiltottak? És ahol csak dob szólt, és több száz ember énekelte a dalokat, és azt üvöltötte: „Annál jobb itt, minél rosszabb, annál jobb itt, minél rosszabb…” 

S most ugyanezt érzem.

Tűzifa Tamás, Köztévé Kázmér és Agymosott Aladár jelenti a rendszer bázisát. Ők szavaznak erre a korrupt, hazug, álszent tolvajbandára, amely Magyarország kormányaként hirdeti saját magát. Ők jelentik a szavazóbázist, ők hitelesítik, ők legitimálják mindazt, amit belefröcsögnek, belehazudnak a képünkbe. Láttad a Bronxi mese című Robert de Níro filmet? Van abban egy csodálatos mondat, ami a Fidesz legitimációját jelenti, és nagyjából úgy szól: „Nagyon jó katolikusnak lenni, minden nap vétkezünk, és minden héten meggyónunk…” 

Ezek miatt szenvedsz, barátom? A szépséges Tündibündi miatt? Akit a saját közege, a bírói kar is leköpne, eltüntetne legszívesebben? A zsebre dugott kezű hatalom miatt szenvedsz, ami eltiport, senkivé tett? Vágynál a Karmelita kolostor teraszára, a seggnyalók koktélpartijára? A Csótány, meg a Csabi vigyorára? Az ő énekeseik, művészeik közösségére? 

Mert vannak ők – az igazi magyarok.

És vagyunk mi – az ellenség.

Felfordul a gyomrom ettől az álszent tolvajbandától.

De miért ilyenekről írok Neked?

Miért nem a nőkről? Soha nem felejtem el, amikor azt mondtad, ugyanazt gondolod az életről, mint Francois Truffaut filmjének, a Szomszéd szeretőknek a főszereplője, Gerard Depardieu, aki azt mondta: Mindig valami titkot keresett a nők szoknyája alatt. Nincs titok barátom, vagy ha igen, akkor azt mi nem találtuk, nem fejtettük meg. Miért nem a nőkről írok Neked? Hiszen a szex az élet értelme, vagy valami olyasmi. Láttam  néhány napja a Youtube-on Hans Zimmer Time című gyönyörűséges szerzeményének prágai koncertadaptációját, és beleszerettem a nagybőgősbe. Minden benne volt az élet szépségéből, a nő kiszolgáltatottsága, kecsessége, törékenysége. Varázslatos élmény volt.

Ne add fel barátom!

Ne hagyd, hogy eltiporjanak, nem vagy hangya, aki önként és dalolva cammog be az ő ótvaros, kitaposott sarkú cipőjük alá. Inkább harcolj és leírom ezredszer is, harcolj ellenük, még akkor is, ha Don Quijotenak neveznek majd, és újra meg újra neki kell menned szegény, lepukkant Rosinante hátán a szélmalomnak, de hidd el, ez a szélmalom egyszer összeomlik.

És az lesz majd az igazi Liszt rapszódia.

Tudom, hogy azt gondolod most, senki vagy, egy igazi senki. És azzá tettek, eltiportak, kiiktattak, De itt és most harcolhatsz ellenük. Mesélj majd a bíróságon, ahová ők citáltak, ők rángattak, hogy mit éltél át másfél év alatt, hogy mit húztak ki a cikkeidből, hogy mivel aláztak meg, hogy miket mondtak Neked. S mesélj majd ezeknek a senkiháziaknak arról, hogy milyen volt az élet a nyolcvanas években, amikor sonkakonzervet és Martinit és ceruzaelemet loptunk a közértből és azt gondolták rólunk a párttitkárok gyönyörű lányai, hogy különlegesek vagyunk, mert a The Smith meg a The Cure lemezeit cipeltük magunkkal a házibulikra és mondd el a bíróságon azt is, hogy az életedet vették el.

De ne sajnáltasd magad!

Inkább emlékezz, micsoda élmény volt, amikor belógtunk a kaposvári Csiki Gergely Színház által előadott Száz év magány című darabra, az Erkel Színházba, a Nick Cave koncertre, a Népstadionba a Vasas–Fradi kupadöntőre. Akkor még nem sejthettük, hogy egyszer majd jön egy álszent, korrupt rendszer, amely ellopja tőlünk a szabadságot, becsapja az embereket, elcseni, elrabolja a tudomány és a gondolat szabadságát.

Harcolj barátom, itt írj ki magadból mindent!

És nyisd ki az ablakot, húzd fel a redőnyt, engedd be a friss levegőt.

Az illat mámorossá tesz, ez az amit nem vehetnek el Tőled, és sétálj a kutyáddal. Hogy is írta Szerb Antal a tökéletes Utas és holdvilágban? „Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami…”

S az illat elvarázsol majd, és majdnem olyan lesz minden, mint annak idején, ott a krumpliföldön.

Eliz már nem él.

De az életszag a tied, és a mienk…”

Barátsággal,

B